Lehet-e boldog az ember?

Tamási írásainak visszatérő problémája: világégés után, a háború után újra és újra – immár szinte törvényszerűen – ránk  zúduló más, az új és új világok, s a hazaérkező vagy az itthon maradott  megpróbáltatottak sorsa, lelki világa, a mindig-mindig  elvesztett vagy másként, másnak  viszontátott szülőföld, a fájdalom és a kétely, az egymástól elszakítottak belenézése a vak homályba. És az újrakezdés reménysége. Ezt látjuk A boldog nyárfalevélben is. Az öt év után hazaérkező Havadi jegyzőben, Vaska Gellértben még az otthon hagyott asszonyában való hit is szinte szilánkjaira hullott, s amíg a hűségéről meg nem bizonyosodik, még boldog sem tud lenni. S félti a faluja népét is ennek az időközben beköszöntött, a Lenin és Sztálin szörny-eszméitől behálózott Új Világnak az iszonyat-arcától, melyet ő és az ugyancsak a Szovjetet megjárt barátja, fogolytársa Tódor Ott  megismertek. De az ember hinni akar, mert csak így lehet boldog. Próbára teszi hát asszonyát is, népét is. Ennek a már-már újabb fájdalomba  torkolló szépségét érezhetjük meg a műben, mely megerősít abban, hogy még a nehéz időkben is szép jónak és igaznak, becsületesnek, és ama  Új Világgal szemben gyanakvónak kell lennünk. És hogy a magára hagyott embernek szüksége van a józanságra és tisztánlátásra, meg az egyetlen igaz mentsvárra: az otthon csendjére és békéjére.          

- Gazda József -